A Máltai Szeretetszolgálat
szervezésében és a Táncsics Mihály Középiskolai Kollégium közreműködésével
vehettünk részt a 2010. évi Csíksomlyói Pünkösdi Búcsún. Zarándoklatunk május
20-24-ig tartott, nem csak azzal a céllal, hogy részt vegyünk a hagyományos
búcsún, hanem, hogy több doboznyi adományt osszunk ki a rászoruló
erdélyi-magyar gyerekeknek.
Ez idő alatt bejártuk Erdély leggyönyörűbb részeit,
pl. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Bucsin-tető. Nekem, mint alföldi lánynak a táj
csodálatos volt.Az utazásra sem
lehetett panaszunk, hiszen nagyon kényelmes busszal utaztunk és a határnál is
zökkenőmentes volt az átkelés.
Utunk első fontos megállóhelye a
határmenti gyermekotthon volt, amit Böjte Csaba, ferences szerzetes hozott
létre.
Csoportunkkal nagyon sok magyar
irodalmi kultúrával kapcsolatos látnivalót tekintettünk meg, pl. Nagyszalontán az
Arany János Múzeumot, Fehéregyházán a Petőfi emlékművet, Székelykeresztúron a
Gyárfás-kúriát, ahol Petőfi utolsó estéjét töltötte, valamint Farkaslakán Tamási
Áron szülőházát és síremlékét. Ezenkívül számos erdélyi nevezetességet néztünk
meg, pl. Bánffyhunyadon a híres fakazettás református templomot,
Marosvásárhelyen a Szent János templomot és a Kultúrpalotát, Segesvár
belvárosában az óratornyot. Jártunk továbbá Kolozsváron és Nagyváradon.
Sok szép templomot láttam, sok
érdekes dolgot hallottam, de a legjobban a Szent mise érintette meg a szívemet.
Hihetetlen és egyben felemelő érzés, hogy több száz ezer ember egy dologért
vándorol több órát vagy napot. Az a dolog nem más, mint Isten. Böjte Csaba, aki
a misét celebrálta, gyönyörű és megható beszédet mondott, de a legcsodálatosabb
dolog, amit tapasztaltam, hogy a csíksomlyói perselyadományt a magyar
árvízkárosultaknak ajánlotta fel. Nekik egyébként a visszaúton Tempfli József,
volt nagyváradi megyéspüspök szintén adományozott.
Az életem ettől a héttől nagyon
megváltozott. Olyan értékes emberekkel találkozhattam, akik nagyban hatottak
rám, sajnálnám, ha nem ismerhettem volna meg őket. Gondolok itt az erdélyiekre
és a máltaisokra. Velünk, idegenekkel úgy viselkedtek, mintha már évek óta
szoros barátság fűzne össze minket. Számomra ők magyarabbak, mint én, vagy mint
több száz honfitársunk. Az a pár nap, amit velük tölthettem, nagyon megindító
volt. Úgy érzem, jobban kell ragaszkodnunk saját hazánkhoz és hozzájuk.
Köszönöm a Máltai
Szeretetszolgálatnak és az erdélyi magyaroknak a sok szeretetet és a törődést.
Köszönöm Erdély!
Szalai Mónika, a Táncsics Mihály
Középiskolai Kollégium diákja
