Egy évvel ezelőtt azzal zártam az aradi vértanúk évfordulójára írt beszédemet, hogy „...jobb kor az, melyben nem a haza, hanem az örökmécses ég” – mondta Mandur László (képünkön), az Országgyűlés alelnöke a Batthyány-mauzóleumnál, a Nemzeti Panteon Fiumei úti sírkertjében.

Ott folytatom, ott kell folytatnom, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytam – tette hozzá a szónok. Nehéz napokat élünk. Még nem ég a haza, de elég a felelőtlenségnek a feszültség olajára dobott szikrája és lángba borulhat. És akkor értelmét veszti az örökmécses lángja, értelmét veszti a közös emlékezés, és kiolvadhat, szétfolyhat mindaz, ami még kötőanyag magyar és magyar között, szabadság és demokrácia között. A gerjesztett feszültség kitapintható. A magabiztos megszólalások, a zászlólengetések, a demonstrációk résztvevőinek indulatai mögött éppúgy a bizonytalanság és idegesség munkál, mint a munkájukat, családjukat, jövőjüket féltő csendes tömegek valós vagy vélt félelmei mögött.
 
Tisztelt fejet hajtó emlékezők! Hogy az élet egy aktuálpolitikai bekezdést ír az aradi vértanúk és az első felelős magyar kormány miniszterelnöke előtt tisztelgő beszédem elejére, arra néhány hete még nem gondoltam volna. De sem a  szándékom a tisztességes közbeszéd visszaállítására, sem a köztisztségemre tett esküm nem engedi, hogy a kegyelet paravánja mögé bújjak, és úgy emlékezzek, mintha nem 2006. október 6-a lenne!
 
Tisztelt Emlékezők! Tegyük fel a kérdést: ad-e útravalót vagy eligazítást a vértanúk cselekedete mai feszültségeink és bajaink orvoslására? Meggyőződésem, hogy igen. Természetesen nem úgy, hogy egy 157 éves receptet próbálunk akár itt, a 42 évesen kivégzett első magyar miniszterelnök Batthyányi Lajos mauzóleumánál beváltani, hanem talán úgy, hogy kiolvassuk, vagy meghalljuk a méltóság üzenetét. Ez az üzenet nekem - és hiszem, hogy még sokunknak a mindenkori - ha tetszik történelmi - felelősségről szól.
 
Emlékezzünk csak a 13 kivégzett aradi tábornok közül néhányuk utolsó szavaira: Aulich Lajos így beszélt: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot. Damjanich János ezt mondta: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt. Dessewffy Arisztid pedig így búcsúzott: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata. A felelősség szavai ezek mindegyikőjüktől, megfontolt, súlyos mondatok. Súlyukat nem pusztán a történelmi pillanat adta, hanem az is, hogy a moralitás és a tett összhangja a hazáért elkötelezett felelősségé ötvöződött.
 

Engedtessék meg egy másik példa 1842-ből, amikor Batthyány a magyar ipar és az Ipartestületek mellett szenvedélyesen így érvel, idézem: „A nemzeti fejlődés feltételei közt vannak hosszú és fontos érdekűek, miket nem napi szükség idéz rövid életre, miknek célja fennkölt és nagyszerű, eredménye gazdag és bizonyos, s miket éppen azért minden korszak, minden nemzedék, minden osztály részvétébe venni, pártolni s elővinni köteles.” A felelősség megfontolt szavai. A felelősség ma nem hősiességet és nem mártíromságot követel, hanem szolgálatot, igen, megfontolt mondatokat, és mindenekelőtt tetteket.

Tetteket, amelyek túllépnek „e mai kocsmán, az értelemig és tovább”, tetteket, amelyek a jövővel kötnek szövetséget. A Csend napján, a nemzeti gyásznapon csak az országért érzett felelősség vezetheti gondolatainkat. Tanuljunk Batthyányitól, akinek nagyszerű politikusi kvalitásait bizonyítja, hogy a magyar reformkor legkiemelkedőbb, egymással olykor éles ellentétben álló és különösen szuverén alakjai között teremtett együttműködést. Tanuljunk Batthyányitól, aki a politikai morál követelményeinek megtartását pályafutása során döntéseinek meghozatalakor önmagára nézve is mindig kötelező zsinórmértéknek tekintette, és elvtelen engedményeket soha semmilyen irányba nem tett. Batthyány politikusi életművével, felelős emberi magatartásával és hősies helytállásával az utókor közszereplői számára kötelező mércét állított fel.
 
Tisztelt Emlékezők! Közismert, hogy gróf Batthyány Lajosnak nincs szobra Budapesten, de talán emlékét jobban őrzi az örökmécses világa, mint egy szobor. A mécses olyan államférfira emlékeztet, aki ott bábáskodott modern alkotmányunk születésénél, de annak alakulására, fejlődésére nem lehetett hatással. Védelmében azonban életét áldozta. A mécses lángja nem egyszerűen a vértanúságra, hanem arra a kimagasló személyiségre emlékeztet, aki a „népek tavaszának” magyar reményeit igyekezett megvalósítani. Innen a Mauzóleumról is látni a lángot, ha az ember jó irányba néz.

Ez a láng világítja meg Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, és Vécsey Károly alakját is. Olvassunk a tekintetükből, és gondolkodjunk el azon, vajon mit szólnak mai széttagoltságunkhoz, vitáinkhoz! Ha a fejünk lehajtása nem csak az emlékezés, a kegyelet, a tiszteletadás, hanem a felelősség mozdulata is, akkor van remény. Akkor az örökmécses a remény lángja is. Remény az összefogásra, az emelkedettségre, a nem pusztán politikusi, hanem államférfiúi gesztusokra, remény Magyarország felemelkedésére. Remény arra, hogy megértjük a felelősséget azért a közös ügyért, amit a hősök kivégzése után vetett papírra Arany János: "Támadni kell, mindig nagyobb körökben/ Életnek ott, hol a mártír-tetem /Magát kiforrja csendes földi rögben:/ Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.” - idézte beszédében a nagy költőt Mandur László.
 
 
 
 

Publikálta null
		Egészségügyi szolgáltatás Tóth Orsolya Helyilap Szolnok Online Idősgondozás MIKROBI 2000 Bt. Intézmények Szolnok Városi Kollégium - Szolnok Varga Katalin Gimnázium - Szolnok Kiskereskedelem Malagrow Kft. Kistérségek Szolnoki Kistérség Sport Szolnoki Shito ryu Karate Klub Területfejlesztési Önkormányzati Társulások Szolnok és Térsége Együttműködési Társulás Új Magyarország Fejlesztési Terv - ÚMFT Észak-alföldi OP Választókerület(ek) Jász-Nagykun-Szolnok Megye 03. számú Országos Egyéni Választókerület