A ma 9000 fős Bajmok régi település. A török időkből éppúgy találunk vele kapcsolatos emlékeket, ahogy feljegyezték  Mátyás király ottani látogatását is. Neve a bajnok szó alakváltozata lehet, amely Tótfalusi István Magyar szótörténeti szótára szerint  szerb-horvát eredetű. Lakossága az évszázadok során különböző arányban volt magyar, horvát, szerb, székely és sváb. Története hű lenyomata a világ, de elsősorban Európa zivataros századainak. Nem Bajmok helye változott, hanem a határt mozgatták fölötte ide-oda. Tartozott Magyarországhoz, Jugoszláviához, jelenleg Szerbia-Montenegro állam települése, közel Bácsalmáshoz, jelentős kishatárforgalmi átkelőhely. Aki ma a Vajdaságba utazik, annak útlevelet kell felmutatnia akkor is, ha nemcsak ősei pihennek a földjében, hanem maga is ott született, ott élt, mielőtt elindult volna a nagy útra. Mint Irénke és Antal...

Elbeszélésükből tipikus délvidéki családtörténet rajzolódik ki.  Ameddig vissza tudják forgatni az idő kerekét, minden felmenő dolgos, igyekvő ember volt. A férfiak földet műveltek, házat építettek, szakmát tanultak, ellátták a családot, tették, amit kellett. Tartották hitüket, tisztelték az időseket, továbbvitték a szokásokat, a hagyományokat. Az egymást követő világháborúkban az elődök katonaként szolgáltak, volt, aki Szolnokig jutott, volt, akit Oroszországba vezényeltek. Kötelességüknek érezték, amelyet  teljesíteteniük kell. És közben remélték a békét, hiszen nem ölésre és nem halálra születtek! A lányok - felcseperedve - többnyire szolgálni mentek, aztán fiatalon férjhez adták őket. Dolgoztak, szoptattak, pelenkáztak, összetartották a családot, gyárba jártak, földet túrtak, piacra vitték a fölösleget, idős szülőket gondoztak. Ahol a számukra  egyetlen természetes és helyes örökség mellett döntöttek, mint Irénke és Antal otthonában, ott  az anyukák a gyerekeiknek magyar mesét mondtak, magyarul daloltak, magyarul imádkoztak, a ruhájukra március tizenötödikén kokárdát tűztek...

Mindkettőjük nagyobb családjában köttettek vegyes házasságok is. Ha bunyevác menyecske vagy horvát vő került Antal familiájába, Irénke sváb-magyar hozzátartozói, testvérei közé, befogadták. Az viszont, hogy a gyerekek hogyan beszéljenek a mamával-papával, a batyával és másokkal, illetve milyen nyelven tanuljanak, meglehetősen változó képet mutat. Jobbára az anya határozott róla származása, erősebb köteléke szerint. "Fontos dolgok, mint a házasság, a hit, az anyanyelv, mindig a konyhában, az asztal mellett dőltek el." Ehhez persze azt is tudni kell, mennyire nem volt könnyű a magyarság megvallása történelmük "legsötétebb napja", 1944. november 2. után,  a "láncos kutya" Tito  regnálása idején, s még annál is nehezebb lett a volt Jugoszlávia szétesése után, amikor olyan kegyetlenül kergették - nem  kevesen - Nagy-Szerbia (rém)álmát... Irénke semmiképpen sem akarta fiait a számukra elfogadhatatlan, értelmetlen háború áldozatai között látni. Valamit tenniük kellett. Megtervezve, vasakarattal, szívet kettétépve.

Az ács Antal minden szabad percét földműveléssel töltötte. Gépeket vásárolt, termelt. Ha kellett, az asszony és a fiúk is kapáltak, állatot etettek. Irénke tudomásul vette, hogy a gyárban, munkahelyén, nemegyszer a boltban vagy az orvosi rendelőben szerbül kellett megszólalni, mert különben könnyen megkapta, a "menj Magyarországra, ha magyarul akarsz beszélni!" kirekesztő megjegyzést, de nem pörölt. Minduntalan visszaidézte, milyen bátran mutatkozott be anno alig hatéves bátyja mondván: "Brand József vagyok, magyar ember". Felnőtt fejjel ő is erre vágyott, de nyíltan. Amikor tehetette, átjárt hát a határ innenső oldalára, hogy könyveket vigyen a magyar iskolába járó gyerekeinek, akikről hamar kiderült, mennyire tehetségesek. Az egyik családi legendát  gyakran emlegette előttük, miszerint annak idején nagynénjét a hamarjában meghúzott határ 18 évre elválasztotta a kislányától. S amikor nagysokára Szabadkán találkozhattak, egy "otthoni vízzel" teli üveget nyújtott neki Panni néni, mert "az mindennél jobb". S ha fájt is elszakadni, Ede  Magyarországon lett pedagógus és előadóművész. Ma már itt van állása, lakása, családja, itt a jövője, zenészként itt ismerik, itt szeretik.  Hat évvel fiatalabb öccse több szakmába belekóstolt, majd - félretett saját keresetéből - beíratkozott az újvidéki főiskola történelem szakára. Eközben kitört a háború. Milosevics segítése helyett a frissen megalakult VMDK bajmoki titkára lett. A fiatalember számára vonzó feladat ellenére egyre erősödött benne a vágy, hogy  egy barátjával együtt Pécsett folytassa tanulmányait. A kilencvenes évek elején sokan választották ezt a lehetőséget a majdnem biztos összeomlás helyett. A szerb nacionalizmussal egyidejűleg nőtt az ottani magyarellenesség, a közel sem önkéntesek hadba állítása. Egyre megalapozottabb lett a félelem: egyszer bizony ő is holtan kapja vissza a fiát... Nem, ezt nem!

Elkerülhetetlenné vált az újabb fontos lépés: áttelepült a kisebbik fiú is. Irénke és Antal fele szíve örült, a másik fele sajgott. De élt a mama, nem hagyhatták magára, termett a föld, kellett a pénz. Tették hát a dolgukat, időnként fel-felsóhajtva, talán egyszer mi is.... Később. Valamikor.  Néhány évre rá felgyorsultak az események. Több bajmoki temetés és egy harkányi gyógykezelés után meghozták a végső döntést. Szülőföldjükön eladnak mindent, elköszönnek a rokonoktól, ismerősöktől és indulnak. Rengeteg utánajárás és visszahonosítás  (soha nem veszítették el magyar állampolgárságukat!), még több töprengés után a 28 000 lakost számláló kedves mecseki várost, Komlót választották. Lakásvásárlás, -felújítás, berendezkedés, új életmód. Antal kertet vásárolt, hogy itt is legyen elfoglaltsága tavasztól őszig, legalább. Irénke az unoka kedvenc ételeit süti, főzi, könyvtárba jár, új fodrászhoz jár, sőt már vannak ismerősök is. Jól érzik magukat, magyarul beszélnek, úgy is gondolkodnak. Itt otthon vannak, de Bajmokra visszajárnak. Nincs szomorkodás, mert nem vágták el a gyökereket. Itt van a szűkebb család, és most már itt van a szűkebb haza is. És  szólj hozzá - mondja Irénke -  a Komlói Televízióban az én fiam a saját zenéjére énekelte a Talpra magyart!  Ki gondolta volna ezt odaát, ahol emberszámba is alig vettek bennünket? Istenem, ez maga a csoda!

Avagy határokon átívelő magyar valóság, 2006.

Publikálta null
		Helyilap Komló Online Kistérségek Komlói Kistérség Területfejlesztési Önkormányzati Társulások Komló Térsége Területfejlesztési Önkormányzati Társulás Mecsek-hegyháti Önkormányzatok Társulása Választókerület(ek) Baranya Megye 04. számú Országos Egyéni Választókerület