|
Valamennyien hódítók vagyunk, és valamennyien védekezésre szorulunk. Mindenki kiköltözik Budapestről, aki tud, mert a város ostrom alatt van, majd amint kiköltözött, újult erővel ostromolja a várost.
 Egy egyszerű metaforával szeretnék előhozakodni. Így hangzik: úgy élünk ma, mintha háborúban élnénk, állandó ostromállapotban. A metaforát átvitt és konkrét jelentésben is értem, és szeretném alátámasztani rögtön egy másik hasonlattal is: olyan a mai város, mint a megbolygatott hangyaboly, azaz nem normális menetében, nem civil alapjáratában, hanem hadiállapotban működik.
Tézisem tehát, hogy a mai ember hadat visel önmaga ellen. Mindez a városban ölt testet, s erről a hadiállapotról szeretnék néhány feltételezést megfogalmazni. Hiszen ha történetileg ezt a város tekintetében valamennyire körül tudom írni, akkor talán a benne élő történeti embert is fel tudom vázolni, mintegy a maival összehasonlítandó, és így tovább.
Építészettudomány látszólag létezik, valójában nincsen. Leíró, rendszerezett, nem normatív legalábbis nincsen. Ezért olyan szerzőkre tudok csak hivatkozni, mint Lewis Mumford, aki kultúrtörténész és antropológus, vagy Konrad Lorenzre és Paul Virilióra, aki filozófusnak volna mondható. Amúgy még a városszociológia meg a környezetvédő irodalom, ami mondandóm hátterét adhatja. Ha volna építéstudomány, akkor Önök könnyebben tudhatnák, hogy miként tételezzék fel, és honnan vezessék le a mai terhelt életnek a kereteit.
A civil várostól a logisztikai városig
Próbálnám hát röviden jellemezni a modern város elmúlt 100-150 évének változásait. A város - nem kell mondjam - nem csak fizikai vonásaiban változik folyamatosan (épül, romlik, bomlik, fejlődik), hanem értelmezését illetően is. Percről percre, évről évre újraértelmezünk minden helyet, s értelmez át minden helyet a városban az ott élő társadalom. Jól mutatja ezt az ingatlanpiac, s annak állandó változása. Egy 10 éve szlömös belvárosi rész pár év alatt drága üzletnegyeddé lesz, egy jó negyed meg lezüllik. A benne élő társadalom új és újabb képet alkot a városról, és mindig e szerint formálja. A formáló hatások éppen ezért, mint tengerparton a guanó, furcsán, véletlenszerűen, montázsszerű módon rakódnak egymásra. A város fizikai mivoltából ezért nem olvasható ki túl könnyen a történeti valósága, az, hogy hogyan jött létre. S aztán ugyanilyen módon változik a városban az élet: egy folyamatosan újraértelmeződő, és ezzel együtt fizikailag változó városban gyorsan változó élet zajlik. Nos, ennek az elmúlt 150 évéről vázolnám ezt az egyszerű képletet, amit fölrajzolok. A civil várostól a logisztikai városig tartó történetet. Furcsa módon a kezdő s a végpont is privát várost jelöl. Valahol félúton, a 30-as évektől lesz a város leginkább állami.
A 19. századi város, például a mai budapesti belváros, maszek város volt. Maszekban épült, maszek telkeken, maszek tulajdonosok építették, magán lakásbérlőknek egyszerű szabályok szerint. Magától épült a város, az államnak, a városi kormányzatnak különösebben nem kellett beleavatkoznia. Ment magától, az Andrássy út csak hab volt a tortán. Ebben a városban a civil élet, a civil társadalom természetes televényéhez viszonyítva, külsőnek mondható hatalmi erő pusztán az ipar volt, a vasút, a hadsereg és az az egy-két intézmény-kaszárnya, amit az állam épített a városba. Azt kell mondjam, hogy bizonyos értelemben idealizálható még ez a városi feltételrendszer az emberi élet, az emberi lélek természetes életkörülményeinek szempontjából. Persze Victor Hugo, Balzac, Dosztojevszkij kapitalista városa ez, de a városnak az emberi lélekre tett fizikai befolyása szempontjából tekinthetjük még kiinduló alapnak.
Döntő változást az első világháború és az arra készülődve felhalmozódó logisztikai készségek hoznak a város életében. Az első világháborúig Európa szerte kiépülnek a vasutak, és a motorizációt szolgáló iparágak, s az 1916-os év döbbenti rá a modern államokat a lövészárkos állóháború kialakulásával, hogy ezzel együtt sem tudják dűlőre vinni a háborújukat, s hogy évekig tarthatják kint a milliós katonatömegeket, akiket pedig egy nap alatt vittek ki a frontra a friss logisztikai erejükkel, a vasúttal. Mindkét oldalon rá kell jönniük, hogy a civil társadalmat a hadtápi ellátás szolgálatába kell állítaniuk, hogy a civil társadalmat militarizálniuk kell. Nemcsak a férfiakat kell a frontra vinni, hanem a nőket a gyárakba, a gyerekeket óvodákba, és az összes civil gazdasági erőt a háborúnyerés gazdasági készségeinek a szolgálatába kell állítaniuk. Hihetetlen logisztikai erő jön létre ekkor, ami aztán eldönti a háborút, valójában azzal, hogy Amerika a maga hadtápi potenciájával hadba száll. A háború végére a világ pénzügyi központja Londonból New Yorkba kerül, s miközben az angol flotta ötödére fogy, az amerikai flotta vagy ötszörösére növekszik, és létrejön az az Amerika, amely aztán a második világháborúban ugyanígy megerősödve mára a világ logisztikai túlhatalmává válik.
A háború végeztével viszont nem küldik haza az asszonyokat, hanem a 20-as években már tervezik a minimálkonyhákat a Minimalwohnungokba a gyárban dolgozó nőknek, meg az óvodákat a lakótelepek mellé.
 Nem épül ugyanis tovább a város privát alapon, bár lakáshiány van, mert már nem éri meg a háború alatti-utáni lakáshiány kiváltotta korlátozások és állami beavatkozások miatt. Politikai üggyé válik a lakásépítés, s ily módon állami-politikai feladattá a város építése is. Lakótelepeket épít a 30-as évek Bécse, Berline, Frankfurtja, Londonja, Párizsa, és logisztikai-hadi feladattá válik a város fejlesztése, a hadi ellátmányozás részévé. Az embereket faluról városba kell költöztetni az államilag épülő logisztikai városba. Nem csak a Szovjetunió épít hadikommunizmust, ami ugye a gazdasági erőket a háborúnyerés érdekében összpontosítja, hanem ugyanez történik Roosevelttel Amerikában, és ezt csinálja Mussolini és Hitler is. S kitalálhatják, hogy a második világháború szörnyűséges végeztével, mikor mindez a logisztikai erő oly végletesen kitombolja magát, tudja már mindenki, hogy ezt a boltot most sem szabad abbahagyni. Nem adhatják föl a logisztikai fölény tébolyult termelését, amely a társadalom egészének gazdasági kapacitását mozgósítja a potenciális háború érdekében. Az újjáépítési programmal az amerikaiak azt a hihetetlen méretű túlhatalmat, amit hadtápilag fölépítettek, s amit a partraszállásnál teljes pompájában megcsodálhattunk (s amit a bombázásokkal, s az új békével most is ugyanúgy leromboltattak Közép-Európában és másutt is, mint az első világháború végeztével az új határokkal), nos, ezt a logisztikai hatalmat nyomják be az új Németországba, az új Japánba. Ez vezet aztán a 70-es évekre a hadtápilag egyesített Nyugat-Európáig, mikor már egyetlen probléma marad csak az őrült fegyverkezési hajszában, a szovjet-amerikai párharc eldöntése. S ez egyszerű módon oldódik meg: a kérdés az volt, ki bírja tovább a társadalom egészének mozgósítottságát hadtápi szempontból, az oroszok-e vagy az amerikaiak. Utóbbiak egyetlen eszement ideát dobnak be (nem tudom, mennyire ismerik ezt), s ez az, amibe Hruscsov belebukik. Hruscsov ugyanis megelégelte a sztálini nehéziparosítást, a parasztság tönkretételét, az éhezést, és azt mondta, hogy mostantól az emberek életnívóját kellene emelni, ennivalót kell termelni és így tovább. Hruscsovot azonban félresöpri a katonai-logisztikai lobby, mert föl kell venniük a versenyt az amerikaiakkal, akik azt találták ki, hogy az addigi hadászati-logisztikai elv helyett, mely szerint egy-egy fegyvernemmel egy-egy országot kellett megcélozni (például Magyarországról Olaszországot lőni rakétával, az NDK-ból tankokkal támadni az NSZK-t, stb.), mostantól minden fegyvernemmel minden célpontot el kell majd érni. Olyan fegyverkezési spirálba kezdenek, amit az ő gazdaságuk, amely a civil gazdaság mozgósítottságára van alapozva, nagyon jól bír, és nagyon jól megélénkíti azt, s amibe az oroszok belebuknak. Ők ugyanis elkövették azt a hülyeséget, hogy szétválasztották a civil társadalmat és a katonait, s ezáltal nem tudják hadtápcélokra kezdeményező vállalkozóként és fogyasztóként mozgósítani a társadalmukat. Nohát, ettől lettünk mi szabadok, attól, hogy az oroszok belebuktak a végső nagy logisztikai hajszába, amit az amerikai típusú csillagháborús logisztikai téboly nyert meg. S ennyi a 20. századi várostörténet. A logisztika elhatalmasodván a társadalmon maga alá gyűri a várost, feléli, és leigázza azt, s ezzel együtt a logisztikai életformával rabszolgáivá tesz bennünket.
Hogyan élt a 20. században a városi ember? Hogyan élt 100 éve, és hogyan él ma? Ez volna az a határterület, ahol a pszichiátriának és (a nem létező) építészettudománynak meg a szociológiának össze kéne vetnie, amit tud. Vajon a 100 évvel ezelőtti ember volt-e a normális, és vajon képez-e viszonyítási alapot a ma élő ember életéhez? Próbáljuk elképzelni, hogy 100 évvel ezelőtt a Budapesten élő embernek milyen lehetett az élettere, mondjuk a Nagykörúton élve. Csak Adyt veszem, aki a belvárosban többnyire szállodában lakott, a hetedik kerületbe járt át nőzni, meg inni a New York Palotába, meg vissza a Nagymező utcába, néha elment az Astoria felé, néha elutazott Erdélybe, ritkábban ki Párizsba, de a térbeli aktivitása és az, ahogy a várost megélte, korlátozott volt, akár egy átlag tisztviselőé, egy polgáré, aki a hetedik kerület és az igazgatási negyed között közlekedett. Bizonyára nem kell győzködnöm magukat arról, hogy akár még az 50-es években is egy átlagos városi ember szerte a világ nagyvárosaiban viszonylag szűk mozgástérben élt. A mai ember ehhez képest igencsak nekiszabadult, keresztül-kasul járja a várost naponta, akár több fuvarral, mint én is, s a 3000 köbcentijével időnként ki-kicsap vidékre. A logisztikai városban élő ember immár nem mondható civilnek, hanem inkább gépesített fogyasztó-katonának, vagy sofőr-rabszolgának, aki elképesztő méretű térbeli körzeteket próbál elfoglalni és üzemben tartani nap mint nap. Még szombat-vasárnap sem nyugszik: a városszéli lerakatokba vonul shoppingolni, majd szabadidőzni a gyerekeivel vidékre hadibemutatókat nézni, és dönget vissza. Hétfőtől a városból kiköltözött városlakók sokasága (csak Pesten több százezer ember) naponta ostromolja a várost szédítő autóáradatban, majd este visszavonul, és egyre távolabb helyezi egymástól kiképző, szolgálati és ellátmányozó helyeit, annak érdekében, hogy ezt a sok helyet, amit a hadikultúra számára kötelezően biztosít, lehetőleg egyszerre felügyelhesse. Ezen kívül még különböző helyekre befekteti a pénzét, nyaralót, lakásokat és vállalkozásokat építtet, azokat bérbe adja, és így tovább. Térben tehát megállíthatatlanul terjeszkedik, mint egy parazita.
A mindenütt jelenvalóság
|
Hogy ennek a hódítás-láznak az emberi pszichére gyakorolt hatását pontosan érzékeltessem, kedvenc szerzőmtől, Paul Viriliótól hoznék idézetet, aki Howard Hughes-ról ír, a hírhedt milliárdosról, a 30-as évek szupersztárjáról, akiről most jön a mozikba Leonardo DiCaprio címszerepével a film. Jung híres esetére gondoltam, a milliomosra, aki elhatározta, hogy nagyon gazdag lesz, és amikor azt eléri, akkor majd mindent abbahagy, és csak szabadidős élvezeteinek él, s mikor ezt meg is tette, rövid időn belül megőrült. Hasonlóan járt Howard Hughes, aki mintapéldája a terjeszkedő-hódító logisztikai embernek. „Hughes rendkívüli személyiség volt - írja Virilio -, aki a világ birtokbavételéről álmodott, de életével végül is azt bizonyította, hogy éppen azért válhat valaki autisztikussá, mert az egészet birtokolja. Mindenki úgy vélekedik, hogy őrült volt. Szerintem pontosan ettől a mozdulatlanságtól bolondult meg. Életével elment az inercia végső határáig. Lockhead Cyclone gépével ő tette meg elsőnek az üres kört a Föld körül a harmincas években… Visszatért ugyanarra a pontra New Yorkba. Howard Hughes a világvége Lindbergje, a posztmodernizmus hőse volt. Ezt követően hatalmas összegeket fektetett a repülésbe, és filmstúdiókat létesített. Része volt mindenben, ami akkoriban a sebességgel, a repülőkkel és a mozival kapcsolatban megjelent. Megpróbálta élvezni a világban való mindenütt jelenvalóságát.” - Ez a döntő a mi szempontunkból. - „Eleinte a Föld különböző pontjain lévő, tökéletesen egyformán berendezett lakásaiban élt. Minden nap ugyanazt az újságot kapta kézhez, ugyanabban az időben, az időeltolódás figyelembevételével. Egy idő után már egyre nehezebben tudta elviselni ezt a helyzetet, és végül technológiai remeteként élt Las Vegas pusztaságában úgy, hogy ki sem kelt az ágyából. Életének utolsó 15 évét egy hoteltoronyba bezárva, filmek nézésével töltötte. Mindig ugyanazokat nézte, de különösen azt a régi amerikai filmet látta sokszor, amely olyan emberek életéről szólt, akik a „Zebra Jégállomás”-ra bezárva élnek az Északi sarkon. 164-szer látta.” (Paul Virilio–Sylv?re Lotringer, Tiszta háború. Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám. Budapest, 1993. 66. o) A kamaszlányoktól csak nyálbélának nevezett Leonardo DiCaprio így nyilatkozik Hughesról, akit megszemélyesít: „Hughes azt csinált, amit akart, üzletben, tudományban, politikában, szerelemben, kitűzte magának, hogy ő lesz a világ legjobb producere, legnagyobb repülőgépkreátora, és így tovább. Soha semmi sem volt elég neki, mert mindig ott tátongott a lelkében az az űr, amit korábban meghalt szülei hagytak maguk után. És nem volt az a szerelem, ami megadta volna neki a maradéktalan boldogságot.” Hughes a hódítás, a terjeszkedés remetéje volt. De vajon nem vagyunk-e ugyanígy ezzel mindannyian? |
A városban élő ember a mindennapi városostrom, egy globálisan állandósult vásárlás-ostrom és szabadidő-ostrom lázában ég. Ez viszont súlyos ellentmondással jár, ami a városi ember lelki élete szempontjából döntő jelentőségű. Az egyének, családok, vállalatok, nemzetek megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése ugyanis óhatatlanul keresztezi egymást. Aki terjeszkedik, az máson átgázol, és a behatolása mindig védelmi reakciót vált ki. Valamennyien igyekszünk elérni és kihasználni számos térbeli lehetőséget: Balatonon nyaralót, egy óra alatt sztrádán leérve, repülővel nyaralni menni, stb., de amikor a repülő a telkünk fölött száll el, vagy a sztráda a kertünk előtt megy, akkor ugye védtelennek és megtámadottnak érezzük magunkat. Mindenki igyekszik érintetlen és védett területeket határolni magának, miközben az ilyen terület egyre fogyatkozik, és logikusan egyre fenyegetettebb, végső soron mondhatni, önmagunk által.
| Hogy megint példával éljek, nézzék a CNN volt tulajdonosának, Ted Turnernek az esetét, aki az egyik legnagyobb behatoló, mondhatni csúcsragadozó volt. Mikor az amerikai csapatok Szomáliában az éjszaka leple alatt készültek partra szállni, s már megközelítették a partot, a CNN a parton felgyújtotta a lámpákat, és közvetítette a fiúkat egyenes adásban. Turner egész nemzeti parkot vett meg az így keresett pénzből Amerikában, hogy azon a pár tízezer hektáron kettesben elzárkózva Jane Fondával hagyományőrző, romantikus, hősies, amerikai életet éljen. |
Valamennyien hódítók vagyunk, és valamennyien védekezésre szorulunk. Mindenki kiköltözik Budapestről, aki tud, mert a város ostrom alatt van, majd amint kiköltözött, újult erővel ostromolja a várost. Feloldhatatlan ellentmondás. Akin átgázolnak, és aki átgázol, gyilkos és áldozat, egy személyben mi vagyunk. Ahogy a katonák a háborúban. Ők ugyanebben a lelkiállapotban vannak: el kell bújniuk a lövészárokban, de lőniük is kell a lövészárokból. Nos, talán elfogadják így a feltételezésemet, hogy a mai ember ostromállapotban él, s hogy ez nem pusztán hasonlat, hanem véres valóság.
Mindent mindenhova - maszekban
Nem véletlen tehát, hogy mára általánosan elfogadottá vált a computer-technikában (internet), a kereskedelemben (szabadkereskedelem), s még az építészetben is a mindent mindenhonnan elérhetőségnek az elve. Mint láttuk, ezt a doktrínát a 70-es években az amerikaiak vezették be a fegyverkezési stratégiában.
| De nézzük, hogyan fogalmaz Simonyi Károly, híres tudománytörténészünk fia, aki a Microsoft cég helyettes vezetője, fő technológusa szoftverfejlesztéseik stratégiájáról: „ahogy nőtt a piac, szükségszerűen elérhetőbbé kellett tenni az eszközöket a szélesebb rétegek számára is. Most pedig már ott tartunk, hogy mindenki számára elérhetővé kell válnia mindennek” (Magyar Brünnhilde Gates mellett. Látogatóban Charles Simonyinál a Microsoft redmondi központjában. Népszabadság Hétvége, 2000. október 21. 27. o) |
Ez az a 70-es években meglelt logisztikai doktrína, amit máig követ Amerika, s ezt valósította meg mára az általuk kikényszerített szabadkereskedelem, amely szabadon és értelmetlenül szállíttatja Berlinből Bécsbe és Bécsből Berlinbe ugyanazt az árut, és Kínából Amerikába, és Amerikából Kínába ugyanazt az árut a szembejövő hajóval, meg Kínából Magyarországra az almát meg a textíliát, és sorolhatnám. Ez az a világot tönkretevő, haszontrabló elv, amely alapvetően a logisztikai érdekeltségek nyelve. S a város is ugyanebben a valóságban él. A totális elérhetőség – mondhatni –, a tér totális gyarmatosításának, kirablásának a valóságában élünk ma. S nem kell magyarázzam, mindez önmagunk gyarmatosításával ekvivalens. Hiszen életünk a megállíthatatlan terjeszkedés következményeképpen az állandósuló készenlét állapotában zajlik. A mai város a kölcsönös behatolások és a térbeli lehetőségek kirablásának a világa.
Még egy mozzanatot kell ennek bizonyításához szemügyre vennünk, s ez új fejleménye a mai városok építésének. Az a logisztikai túlhatalom ugyanis, amely a civilizációnkat mára maga alá gyűrte, eddig alapvetően állami, központi akarattal és finanszírozással működött nagyjából a 70-es, 80-as évekig, mondhatni a hidegháború végéig. Hogy példákkal éljek: a 30-as évek lakótelepeit politikai elszánásból kormányzatok építették költségvetésből Európa-szerte. Magyarország 30-as évekbeli logisztikai városépítése a kórházak, iskolák, egyetemek, uszodák építésében öltött testet, hiszen mi nem fegyverkezhettünk abban az időben, ahogy a németek sem. Szüleink rejtetten militáns szellemű nevelése ideológiailag, sportban és egyéb területeken is alapvetően logisztikai célokat szolgált állami finanszírozással. Mára viszont a logisztikai befektetés rohamosan privatizálódik. Az amerikai hadsereg Irakban többnyire már nem reguláris seregekkel küzd, hanem outsourcingban, privát alvállalkozóknak adja ki az őrző, védő és rendfenntartó szolgáltatásokat.
Biztosan nem figyelnek erre, de a magyar hadseregen belül például már eldöntetett, hogy a laktanyák őrzését privát cégek fogják végezni, s a takarítást sem a katonák, hanem takarítócégek végzik majd a laktanyákban. S az a sok magyar, aki Irakban van, sem katonaként van kint, akiknek a parlament szavazná meg az agresszori kintlétét, hanem privát, többnyire amerikai logisztikai alvállalkozók szolgáltatásaként. Az iraki háború lényegében véve maszekban megy, nemcsak célját, az olajat illetően, hanem a szolgáltatásait, a felhasználandó pénzek elköltését tekintve, nem is beszélve az újjáépítési munkákról. Ugyanennek látszólag civil változatai a nagy benzinellátmányozó cégek, akik például nem maguk fuvaroznak, hanem outsourcingban kiadva speciális fuvaros cégekkel szállíttatják azt, amiből élnek, és sorolhatnám tovább.
Mindennek színtiszta építészeti megvalósulása a bevásárlóközpont. Nem kell magyarázzam, hogy milyen értelemben hadtápi produkció ez a látszólag civil vívmány, amely nem csak az ellátmányozás leghatékonyabb módját és hasznát sajátítja ki, hanem városi tereinket is. A középkorban a feudális nagybirtokokról (hercegek és grófok birtokáról) a parasztok a városokba menekültek, hogy egy magánúr magánterületéről egy senkié, azaz mindenkié szabad területre jussanak. A „Stadtluft macht frei” elve azt jelentette, hogy a város tere valóban szabaddá tett, mert ott szabadon volt megvalósítható az élet, szabad volt a vélemény és az életmód választása. A Mammut központ most ezt a városi teret, mondjuk a Moszkva teret megfogta, és összehajtotta mint egy kabátot, ellopta, és megépítette 200 méterrel odébb. Épített egy városi teret a magánbirtokán. Ezért, ha ma bemegy valaki a Mammut központba, akkor egy új földesúr birtokára lép, ahol ha azt kérné, hogy halkítsák le a zenét, amivel az agyát mossák, hogy többet vásároljon, akkor bizony megfognák és kidobnák, mint azt a szegény Fradi-focistát. A centerek és plázák egy világszerte gyorsulva zajló folyamatnak, a térbeli lehetőségek magánosításának a velejárói, mert ez a privatizáció leginkább a logisztikai készségek megszerzésére irányul. A hadtáp az üzlet ma, ezért városainkat az ellátmányozási üzlet profithajszájából eredő mohó térrablási verseny formálja át.
Utolsó tételként mindennek egy másik velejáróját, a mozgósítottság jelenségét kívánnám előhozni. A fogalmat először a szovjetológia használta a totalitáriánus rendszerek leírására. Mikor Sztálin kulákellenes programot vezényelt, a kulákfiúval feljelenttette a saját apját, és állandó politikai rendezvényekkel félelemben, nyugtalanságban és készenlétben tartotta a lakosságot. Ugyanezzel a módszerrel éltek a fasizmusok, és hasonlóval él a fogyasztói társadalom is. Lényege, hogy a társadalom logisztikai készségeinek fenntartása érdekében - hiszen mi más indokolná - az embereket a szorongás, a megfelelni vágyás, az állandó feladatvállalás és fogyasztás kényszerében tartsa: menjen, utazzon autóval, vegyen benzint, cascót, biztosítást, vonuljon a bevásárlóközponthoz, a tematikus parkokba, nyaraljon, fogyasszon. És ahelyett, hogy szombat-vasárnap pihenne, úgy ahogy Kopp Mária is leírta, hétvégén kemény munkát végez, hihetetlen mennyiségű árut szállítmányoz, és életben tartja a haditársadalmat. Ha ugyanis nem nézne senki tévét, és nem járna senki autóval, és nem menne bevásárlóközpontba, és nem repülne messzire kényére-kedvére, ez a hadikészség, amivel ma már nem is nemzetállamok, hanem valójában privát vállalkozások háborút tudnak nyerni, ha szükséges, nyilvánvalóan összeomolna. S hogy mennyi minden biztosítja még, hogy ez az idegölő, lélekőrlő mozgósítottság fennmaradjon, gondolják csak végig, hányfajta civilizációs leleménnyel élünk, amely mind hadtápi találmány: a hajó, a konzerv, a vöröskereszt, a tömegoktatás (hogy katonákat nyerjenek), a golyóstoll, a rádió, magnó, tévé, számítógép, internet, a műhold, stb., katonai találmányok egytől egyig (a mindenhonnan mindent elérhetőség jegyében). Városi újítások, melyek szintúgy hadtápi lelemények mind: a kaszárnya, a lakótelep, az óvoda, a női nadrág, az autópálya, a konvoj, a McDrive - az őrségbe menő katonák nem érintkezhetnek a többiekkel, ezért ablakon át kell átvenniük a kaját, és menet közben enniük (ez ma már természetes civil létállapot) -, a város előtti élelmiszerlerakat, a Westend mint zárt város, a reklám, a Coca-Cola, a CNN, az ISO, a repülő, a szimulációs játékok, és sorolhatnám.
Amnézia és szorongás
S hogy mindebből vajon milyen lelki hatások következhetnek, ha igaz ez az egyszerű ostromállapot metafora? Azt tapasztalom, hogy ezt a fent leírt térbeli és időbeli konstrukciót, amelyben élünk, az emberek nem nagyon értik. Nincsenek tudatában mindennek, csak sejtik, érzik, de nem látják át. Miért is? Talán mert ebben a konstrukcióban mindig egyszerre kettő vagy több, egymásnak ellentmondó dolog közt őrlődünk. Ahogy a behatolásnak, az expanziónak mi vagyunk az alanyai, ugyanúgy a rettegésnek és a védekezésnek is. Észre se vesszük, amikor már saját magunk ellen harcolunk.
Én például reggelente biciklivel a Dunaparton jövök, és keresztezem azt a főutat, melyen mikor autóval megyek haza, néha nem éppen a megengedett sebességgel keresztezem azt a helyet, ahol biciklivel jöttem.
Biciklisként elátkozom az autósokat, autósként döngetek, mint az állat. Ugyanez az ellentmondás feszül a totális elérhetőség és a vágyott védettség, a terjeszkedés és a biztonság között: bármikor repülhessek nyaralni, tárgyalni, viszont visszavonult vidéki, családias, bensőséges és közösségi életet élhessek. Ellentmondó kényszerek és vágyak hálójában élünk, s ez neurotizáló hatással kell, hogy legyen ránk.
Megérkezik sógorom karácsony előnapján Franciaországból, menekülve, egész éjszaka vezetve három kicsi gyerekkel, hogy a telet, a hóvihart megelőzve ideérjenek az autópályákon. Megérkeznek, alszanak két-három órát, kinéznek a kertbe, és panaszkodnak, de kár, hogy nincsen tél és hó, hát milyen karácsonyunk lesz! A mai ember őrülete.
S mindezek következtében egy történeti és térbeli értelmű amnézia hatalmasodik el az emberen, ami egy újfajta tudatlanságot hoz magával. S ez nem a gyerekek, hanem – talán így is mondhatnánk – többek közt az elveszett gyerekkornak, az autók hátsó ülésén felnövő generációknak a tudatlansága, amelyet magával hoz az elemi tények elhazudásából, elfojtottságából és meg nem éléséből eredő szorongás. Minden gyerek tudja a tényeket, a szemükbe van írva, hogy látják a környezetpusztítást, a lelki terrort, a háborúk valóságát, az állandósult válságok világát, melyekről száz éve írnak gondolkodók, mégis elhazudjuk valamennyit. Az elfojtás következtében nyilvánvalóan gerjed a generális félelem és szorongás, és termelődik az emberekben a lét átláthatatlanságának és értelmetlenségének érzete.
A főtt békáról
Hogy valami vigasztalót is mondjak befejezésül: amerikai környezetvédőktől hallottam ezt a kifejezést: főttbéka-szindróma. Az emberiség állapotára a legkifejezőbb metafora. Ha egy békát forrásban lévő vízbe dobunk, kiugrik a fazékból, ha viszont langyos vízbe tesszük, a béka megfőzhető. Ha úgy vesszük, mi már forrásban lévő vízben fövő békák vagyunk, s ezt persze nem vesszük észre, és valószínűleg meg leszünk főzve. Mikor gyerekkoromban dédanyám felolvasta a diófa alatt az újságból, hogy Gagarint föllőtték az űrbe, akkor én nyolcéves gyerekként tudtam, ma is világosan emlékszem rá, hogy most a világ egyszer s mindenkorra megváltozott, s hogy már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt. A gyerek tehát tudja, ha forr a víz, és még kiugrana. A gyerekek tekintete elárulja, hogy tudják, miről van szó. A felnőtt már főtt béka. Nincs, aki szóljon, csak a gyerekek tudnának még szólni.
A szerző építész. Cikke a Nádasdy Alapítvány és a Magyar Kognitív Neurológiai Társaság által rendezett „Ép lélekkel - Ép testben élek!” mottójú, „Krónikus stressz és az idegrendszer” című szimpóziumon, 2005. február 12-én elhangzott előadás rövidített változata.
Szerző: Ekler Dezső
Publikálás dátuma: 2005.09.01 09:30
|
