|
Bármely, a kisebbségi jogokról szóló, egy kicsit is előkészített kurzus választ ad az általunk felvetett témákban, amelyeket mi a Társadalmi Dialógus Csoport tagjainak feltételezett intelligenciájára alapozva próbáltunk értelmezni ama novemberi nap délutánján.
"A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek az utóbbi hetekben nyilvánosságra hozott dokumentumai és állásfoglalásai élénken foglalkoztatják a közvéleményt. A Kolozsvári Nyilatkozat, csakúgy, mint a Marosvásárhelyi Szimpóziumon (október 30.–november 1.) elhangzott kevésbé ismert felszólalások olyan fogalmakat és gondolatokat tartalmaznak a kisebbségekre és a nemzetiségi kérdésre vonatkozóan, amelyek nem tűnnek elég világosnak és az érvelés szempontjából kellőképpen alátámasztottnak…"
 Így kezdődött a néhány nappal korábban lezajlott Társadalmi Dialógus Csoport (GDS) kerekasztal-vitáját summázó bevezető a 22–es című hetilap 1992. november 12-18. heti 45. számában. A stílus kissé arrogáns volt (az érvek sem álltak meg igazán a maguk lábán), ám a szándék kétségkívül jóindulatú volt. A magyarok és a románok első bukaresti találkozója volt ez, ahol megpróbálták értelmezni azokat a fogalmakat, amelyekkel a magyarok pártja provokálta a román társadalmat. 1992-ben a Társadalmi Dialógus Csoportnak még nagy volt a tekintélye a magyar közösség körében, az RMDSZ-nek pedig még szüksége volt ennek a 100 százalékban nem magyar értelmiségi csoportosulásnak a segítségére. Így tehát az RMDSZ két szakértőjét küldte el a találkozóra, Varga Attila képviselőt és Szilágyi Zsoltot. A GDS is komoly csapattal vett részt: Andrei Cornea, Sorin Vieru, Sorin Antohi, Mariana Celac, Mihai Şora, Thomas Kleininger, Radu Popa, Mircea Diaconu, Ana Şincai. Ők valamennyien azért kaptak meghívást, hogy elmondják véleményüket az akkor még újnak tűnő kérdésekről: a kollektív jogokról, az önrendelkezésről, vagy a kisebbségek autonómiájáról.
Egyes vélemények szerint a Társadalmi Dialógus Csoport találkozója igazi nagy esemény volt, olyannyira, hogy az Uncaptive Minds című angol nyelvű folyóirat átvette a 22-ben megjelent fontosabb hozzászólásokat. Mit gondoltunk, mit tudtunk, mi, házigazdák 1992-ben mondani a felvetett témákról a GDS üléstermében összegyűlteknek? Miféle félkérdéseink/fél-véleményeink voltak nekünk a magyar programok védelmezői számára?
Mariana Celac azt vetette fel, vajon a helyi közösségek autonómiája nem lehetne-e egyben az etnikai autonómia hordozója is? Sorin Vieru azt szerette volna tudni, hogy a kisebbségek jogi személynek számítanak-e a nemzetközi jogban? Andrei Cornea a maga részéről arra volt kíváncsi, hogy a magyarok által kért autonómiát miért nem legitimálták az alkotmányban javasolt más típusú autonómiák? Sorin Antohi offenzívebb volt: nem lehetséges, hogy a magyar politikai opciók az ancien régime típusú jogrendszer utánérzései vagy anakronizmusai? Nem lehetne az autonómia kérdését a szubszidiaritás elvének szigorúbb alkalmazásával megoldani? Mihai Şora szerint a közösségi jogok implicit és nem explicit jogi szabályokra épülnek. Thomas Kleininger volt az, aki nyíltan megfogalmazott két olyan dolgot, amelyen minden kisebbségi szakembernek kötelessége elgondolkozni és felelőssége lefordítani azt a köznyelvre: egy kisebbségnek több joggal kell rendelkeznie, mint a többségnek; a szuverén egységes nemzetállam fogalmában való gondolkodás idejétmúlt. Egyébként e gondolatok híve volt a sajnos időközben elhunyt történész, Radu Popa is. Mircea Diaconu vitába szállt a Kolozsvári Nyilatkozattal, amelyben az RMDSZ tételesen megfogalmazta politikai opcióit: nem lehetséges, hogy a magyar értékek olyan politikai eszközök, amelyek segítségével előnyökre tesztek szert (ti, az RMDSZ -esek)? „Nem alkalmas a politikai pillanat” – ez volt Ana Şincai ítélete is.
Ma már megmosolyognám kollégáim hozzászólásait. Csakúgy, mint a sajátomat, amelyben arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy talán közösségi szinten az egyéni jogokból és az egyesülési jogból épülnek fel a kollektív jogok, az autonómia és az önrendelkezés, amelyeket a magyar közösség követel. Bármely, a kisebbségi jogokról szóló, egy kicsit is előkészített kurzus választ ad – vagy megadott típusú érvekkel szolgál megadott típusú válaszokra – az általunk felvetett témákban, amelyeket mi a Társadalmi Dialógus Csoport tagjainak feltételezett intelligenciájára alapozva próbáltunk értelmezni ama novemberi nap délutánján a Calea Victoriei 120. szám alatt található teremben.
1992 vége… Akkor, a kerekasztal-beszélgetés után roppant büszke voltam arra, amit a GDS tagjai olvasmányaik alapján megfogalmaztak. Büszke, legalábbis egy ideig. Néhány hónappal később, Kolozsváron, egy másik, ugyancsak a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó találkozón összefutottam Szilágyi Sándorral, a magyar kulturális élet személyiségével, aki nyelvészprofesszor a Babeş-Bolyai egyetemen, az RMDSZ tagja, és szerzője egy a nemzeti kisebbségek jogairól szóló tervezetnek. Ironikus megjegyzéseket tett a színvonalra, amelyen a nagynevű román értelmiségiek a GDS-kerekasztalon megvitatták a kisebbségi jogok kérdését. És rám is, amiért a konfrontáció gondolatát vetettem fel. Nem akartam nyíltan vitatkozni. Úgy éreztem, túloz. (Vajon miért? És miért éppen a magyarok oly szívélyes házigazdáinak a rovására?). Szilágyi Sándor véleménye kétségek között hagyott, és csak később értettem meg, mi is volt mögötte.
Arra is csak később ébredtem rá, hogy milyen általános és akut hiányosságai vannak a román értelmiségnek (nekünk!) a multikulturális demokrácia területén, sőt mi több – ez az igazság –, a modern demokrácia alapelemeit illetően is. Természetesen néhány szakembernek komoly ismeretei voltak e témában. A főként kolozsvári és temesvári történészek, antropológusok és szociológusok az utóbbi évtizedben meghatározó tanulmányokat készítettek, nevüket most mégsem említjük itt. Sajnos nem játszottak szerepet a „nagy” nyilvános vitában, nem számítottak a szimbolikus térben – amelyet a sekélyes értelmiség hódított meg, mondhatni érdemtelenül –, s így nem számítottak etnopolitikai szempontból sem. De hatással volt-e ez arra a fontos szerepre, amelyet a Társadalmi Párbeszéd Csoport játszott a román-magyar kapcsolatokban? A problémákat részben megvilágító, részben sötétben hagyó 1992 novemberi kerekasztal példája Richard Rorty szavait igazolja: „Az emberi jogok szenvedélyt és bátorságot igényelnek, nem rációt és elméletet.” 1990-ben, 1991-ben vagy 1992-ben a Társadalmi Dialógus Csoportnak nem a kisebbségi jogok liberális teóriájára, sem a pozitív cselekvés kiemelésére a különleges intézkedések sorából, sem pedig az interetnikus és a multikulturális fogalmának megkülönböztetésére volt szüksége ahhoz, hogy kialakítsa alapvető attitűdjét a román–magyar kapcsolatok tekintetében.
E magatartásforma hatékonysága, a megfelelő helyen és a megfelelő időben, persze csak a dolgok egyik oldala. A jóindulatúan hozzáálló értelmiség már nem játszhatott volna semmilyen szerepet akkor, amikor az RMDSZ provokatív törvénytervezetei nyomán technikai viták bontakoztak ki a román parlamentben vagy a nagy nemzetközi szervezetek termeiben.
Schreiner Csilla fordítása
A szerző a romániai civil társadalom markáns egyénisége. Számos könyv, publikáció szerzője és a romániai Helsinki Bizottság igazgatója.
Szerző: Gabriel Andreescu
Publikálás dátuma: 2005.06.08 00:00
|
